esküvő előtt...

...nem gondoltam, hogy ilyen gondjaim lesznek. És most itt nem a cateringes-, fotós-, dekor-, anyakönyvvezető vagy időjárás-parára gondolok. Az hagyján, azt megoldom. Ha néha nehéz is, ha néha kiver a víz, ha néha para is, ha néha elkeserítő, ha néha úgy érzem, sose áll majd össze-végül megoldom. Nem gáz. Nem ez a gáz. Más.
Az, hogy egyedül vagyok. Ezzel is, de mással is.
És itt most nem arra gondolok, hogy csalódást okoz az, hogy Rád nem számíthatok a szervezésben: ez így van rendjén, általában így van, ha mégis másképp, az csak jó, de különben ez az alap. A gyakorlatban ilyenkor a menyasszony "egyedül" van a gondokkal-bajokkal. A gyakorlatban. De nem érzelmileg.
Én nem hiszem, hogy csak ezzel foglalkoznék. Nem hiszem, hogy el lennék szállva. Nem hiszem, hogy értelmetlen, üres, felesleges, pitiáner dolgokon paráznék. DE: még ha így lenne is, az érzelmi támogatás épp azt jelenti, hogy azt érzem, nem vagyok pitiáner, nem vagyok egyedül, és még egy piti dolog miatt is járna az, hogy elmondhassam, hogy meghallgass, hogy megérts. Nem a konkrétumok szintjén-nem azt értsd meg, hogy MI a gond, hanem azt, hogy gond van. És talán az sem irrealitás, ha rosszul esik, ha szó szerint lecseszel azért, mert valami aggaszt az esküvővel kapcsolatban.
Nagyon bánt.
Több dolog bánt. Az, hogy megkérdezel valamit, majd mikor elkezdem magyarázni, lelősz azzal, hogy "nyugi". Az, hogy mesélem a napom, te közben a tévét nézed, és fel sem tűnik, hogy elhallgatok egy mondat közepén, majd megkérdezed, mi a baj. Az, hogy visszatérő módon olyan hangon és stílusban beszélsz velem, amiből minden tisztelet hiányzik. Az, hogy nem aggaszt, nem nyugtalanít, ha megbántasz, hogy keményen lepattintasz azzal, hogy játszmázom, hogy mindent magamra veszek, legvégül pedig azzal, hogy "ezt most fejezzük be".
És főleg az, hogy úgy viselkedsz velem, hogy nem lehetek őszinte, nem mutathatom ki, ha bánt valami, mert rám förmedsz, lekicsinyled, cinikus megjegyzéseket teszel és/vagy kinevetsz (mikor hogy) és kvázi fenyegetőzöl.
Úgy érzem, nem vagyok fontos. És ez már egy fokkal rosszabb annál, mint mikor "csak" nem éreztem, hogy fontos vagyok.
Mindezt pedig félek elmondani, mert a válaszod tudom, hogy az, hogy akkor gondoljuk át ezt az egészet.
Én nyílt lapokkal játszom, ami talán hiba, de én ezt tartom fontosnak egy kapcsolatban, és ezt is várnám. Rólam tudhatod, hogy jóban rosszban. Hogy én egy életre megbizonyosodtam arról, hogy nekem Te kellesz és ezt a tudtodra is adtam.
Bennem viszont annyi a hiba, a kritizálnivaló, hogy valóban, többször el kell gondolkoznod.


Szépen lassan pedig kirajzolódik ugyanaz a mintázat, mint anyámmal. Hogy tartanom kell magam, hogy nem mutathatom a legrosszabb arcomat, hogy nem engedhetem el magam, mert nem tudom, megtartasz-e. Minden értelemben.

A legrosszabb, hogy azt érzem, nem olyannak lát, amilyen vagyok és amit én értékként élek meg magamban, azt ő nem értékeli bennem. Azt hittem......de már rossz a mondatkezdés is, tudom, mert az ilyen mindig félrevisz. Mert milyen alapon? és utána csalódok, nem is benne, hanem magamban, a magamban róla rajzolt képben. Mert azt hittem, ő egy olyan fiú, aki odavan értem, aki az egy év különlét után boldog, hogy újra együtt vagyunk és néha visszagondol, milyen üres is volt az élete nélkülem, és boldog, hogy mellette vagyok. Hogy izgatott, hogy közös életünk lehet, hogy boldoggá teszi a tervezés, hogy fontos neki és a fő a feje rajta, hogy is tehetné emlékezetessé azt a bizonyos napot, hogy büszkeséggel tölti el, hogy egy ilyen nő van mellette, mint én, hogy olyan nőre vágyik, akinek fontos a házasság, a család, a gyerekek, hogy úgy néz rám, hogy látja bennem, hogy jó anya leszek és ezt értéknek tartja.
Lehet, hogy ez volt már így. De most nem így van.
Egy bő fél év boldog időszak nem tudja megalapozni benne ezt a képet és felülírni az aktuális hullámvölgyet. Ha voltak is tervei, azok most nincsenek, sőt, a hideg rázza, ha arra gondol, hogy feleségül vegyen. A velem való házasság jelen pillanatban számára egy örvény, ami ha beszippantja, nincs tovább- én meg egy erőszakos, törtető hárpia vagyok.
Fényévekre vagyok attól az önmagamtól, aki szeretnék lenni. Aki csak mellette lehetnék, mert ez a kétségbeesett és magamat teljesen kiszolgáltató kiáltás mélyen arról szól, hogy a legjobban arra vágyom, hogy az ő felesége legyek és fáj, hogy azt látom, ő nem vágyik arra, hogy ez így legyen és nem teszi boldoggá, hogy a nő, akit választott, ennyire vágyik erre.
Soha nem gondoltam, hogy olyan kapcsolatban élek majd, ahol a másik fél így gondol a közös jövőnkre. És ez mélyen, keservesen fájdalmasan érint.

Döntened kell, mi a fontosabb,
Megnyisd, vagy őrizd önmagad
Csak félig él, aki nem szabad,
A rabok szíve megszakad.

nna hát így vagyok most. nyíliknyílik és nehéz, meg sírós, de közben rendben van és kell ez most nekem. bármi lehet és ez nagyon bizonytalan meg néha félelmetes, de már rég volt olyan érzésem, mint mostanában, az a déjavű-szerű, amikor azt érzem, hogy ennek a pillanatnak így, ahogy van, meg kellett történnie, ide el kellett jutnom: amolyan visszaigazolás, vagy mint egy útjelző, hogy igen, jófele megyek. elámulok néha, hogy tényleg, ember tervez...sose hittem, hogy egyszer majd így leszek, ahogy most: egyedül, dilemmák közt, leválással(!) küszködve...és mégis. és benne vagyok. én nem akarom kikerülni már, hanem végigkúszokmászok rajta, mint egy szűk barlangjáraton, mert csak így jutok ki oda, ahova érdemes megérkezni. közben meg csendben remélem, hogy tényleg érdemes lesz.

Néha olyan ez, mint a vákum: mintha teljesen egyedül lennék a világban. Ha most történne velem valami, vajon ki venné észre? észrevenné-e egyáltalán valaki? és ha igen, ki? és mikor? és kit érdekel, mit vacsorázom? vagy hogy maradt-e tej holnap reggelire? kinek fontos, befizettem-e időben a csekkjeimet? vagy hogy milyen napom volt? hogy mivel kűzdöttem ma? hogy minek örültem ma? hogy mit láttam, amiről mi jutott eszembe, hogy min mosolyodtam el, min háborodtam fel, mi bosszantott fel, vagy mitől éreztem, hogy ez ma egy különleges nap? hogy mi vár rám holnap? hogy kialszom-e magam? nincs ilyen. senki. és jobb erre nem gondolni, mert olyan vigasztalan lesz a világ, ha csak egy picit is belegondolok. olyan ijesztő, és szomorú.
túl kicsi vagyok. és annyi minden marad bennem így: minden. Mint a kávé a kávészacskóban-benntartja a vákum.

nos hát voltam, leszek, de leginkább vagyok-és hogy ez minél igazibb/igazabb legyen, kell ez a blog. lehet, hogy sosa senki nem olvassa majd. még nem tudom, majd kiderül.