Döntened kell, mi a fontosabb,
Megnyisd, vagy őrizd önmagad
Csak félig él, aki nem szabad,
A rabok szíve megszakad.

nna hát így vagyok most. nyíliknyílik és nehéz, meg sírós, de közben rendben van és kell ez most nekem. bármi lehet és ez nagyon bizonytalan meg néha félelmetes, de már rég volt olyan érzésem, mint mostanában, az a déjavű-szerű, amikor azt érzem, hogy ennek a pillanatnak így, ahogy van, meg kellett történnie, ide el kellett jutnom: amolyan visszaigazolás, vagy mint egy útjelző, hogy igen, jófele megyek. elámulok néha, hogy tényleg, ember tervez...sose hittem, hogy egyszer majd így leszek, ahogy most: egyedül, dilemmák közt, leválással(!) küszködve...és mégis. és benne vagyok. én nem akarom kikerülni már, hanem végigkúszokmászok rajta, mint egy szűk barlangjáraton, mert csak így jutok ki oda, ahova érdemes megérkezni. közben meg csendben remélem, hogy tényleg érdemes lesz.

Néha olyan ez, mint a vákum: mintha teljesen egyedül lennék a világban. Ha most történne velem valami, vajon ki venné észre? észrevenné-e egyáltalán valaki? és ha igen, ki? és mikor? és kit érdekel, mit vacsorázom? vagy hogy maradt-e tej holnap reggelire? kinek fontos, befizettem-e időben a csekkjeimet? vagy hogy milyen napom volt? hogy mivel kűzdöttem ma? hogy minek örültem ma? hogy mit láttam, amiről mi jutott eszembe, hogy min mosolyodtam el, min háborodtam fel, mi bosszantott fel, vagy mitől éreztem, hogy ez ma egy különleges nap? hogy mi vár rám holnap? hogy kialszom-e magam? nincs ilyen. senki. és jobb erre nem gondolni, mert olyan vigasztalan lesz a világ, ha csak egy picit is belegondolok. olyan ijesztő, és szomorú.
túl kicsi vagyok. és annyi minden marad bennem így: minden. Mint a kávé a kávészacskóban-benntartja a vákum.

nos hát voltam, leszek, de leginkább vagyok-és hogy ez minél igazibb/igazabb legyen, kell ez a blog. lehet, hogy sosa senki nem olvassa majd. még nem tudom, majd kiderül.