A legrosszabb, hogy azt érzem, nem olyannak lát, amilyen vagyok és amit én értékként élek meg magamban, azt ő nem értékeli bennem. Azt hittem......de már rossz a mondatkezdés is, tudom, mert az ilyen mindig félrevisz. Mert milyen alapon? és utána csalódok, nem is benne, hanem magamban, a magamban róla rajzolt képben. Mert azt hittem, ő egy olyan fiú, aki odavan értem, aki az egy év különlét után boldog, hogy újra együtt vagyunk és néha visszagondol, milyen üres is volt az élete nélkülem, és boldog, hogy mellette vagyok. Hogy izgatott, hogy közös életünk lehet, hogy boldoggá teszi a tervezés, hogy fontos neki és a fő a feje rajta, hogy is tehetné emlékezetessé azt a bizonyos napot, hogy büszkeséggel tölti el, hogy egy ilyen nő van mellette, mint én, hogy olyan nőre vágyik, akinek fontos a házasság, a család, a gyerekek, hogy úgy néz rám, hogy látja bennem, hogy jó anya leszek és ezt értéknek tartja.
Lehet, hogy ez volt már így. De most nem így van.
Egy bő fél év boldog időszak nem tudja megalapozni benne ezt a képet és felülírni az aktuális hullámvölgyet. Ha voltak is tervei, azok most nincsenek, sőt, a hideg rázza, ha arra gondol, hogy feleségül vegyen. A velem való házasság jelen pillanatban számára egy örvény, ami ha beszippantja, nincs tovább- én meg egy erőszakos, törtető hárpia vagyok.
Fényévekre vagyok attól az önmagamtól, aki szeretnék lenni. Aki csak mellette lehetnék, mert ez a kétségbeesett és magamat teljesen kiszolgáltató kiáltás mélyen arról szól, hogy a legjobban arra vágyom, hogy az ő felesége legyek és fáj, hogy azt látom, ő nem vágyik arra, hogy ez így legyen és nem teszi boldoggá, hogy a nő, akit választott, ennyire vágyik erre.
Soha nem gondoltam, hogy olyan kapcsolatban élek majd, ahol a másik fél így gondol a közös jövőnkre. És ez mélyen, keservesen fájdalmasan érint.